Akikre büszkék lehetünk!
Törökbálint Város Önkormányzata
"Ajánlom mindazoknak a figyelmébe a riportot, akik egy rendkívül céltudatos, profi mentalitású, a versenyeken 'kőkeményen' küzdő, ugyanakkor egy nagyon kedves, érzelmeit is őszintén felvállaló sportoló hölgyre kíváncsiak. Ő olyan ember, akit nyugodt szívvel ajánlhatok példaképül bármelyik fiatalnak, saját gyermekeimnek is." Ezek a mondatok négy éve (2000 – a szerk.) voltak olvashatók Törökbálint hivatalos honlapján, amikor Igaly Diánával, a többszörös világ-, európa- és magyar bajnok, friss olimpiai bronzérmes skeet lövővel készítettem egy interjút "Akikre büszkék lehetünk!" címmel. Azóta eltelt négy esztendő és bizony gyermekeimnek ajánlható példaképek száma sajnos nem növekedett jelentős mértékben, sőt…
Tisztelt Olvasó! Igaly Diána 2004-ben az Athéni Nyári Olimpiai Játékokon aranyérmet szerzett a női skeet lövészet versenyszámában. Olyan eredményt ért el a Törökbálinton élő sportolóhölgy, amire ő is és mi, a környezetében élők is nagyon büszkék lehetünk. A csodálatos aranyérem, olyan emberi kvalitásoknak, olykor emberfeletti munkának az eredménye, amelyet csak az olyan tehetségek, igazi sportemberek tudnak elérni, mint Igaly Diána. Igen, akit én továbbra is nyugodt szívvel ajánlhatok példaképül bármelyik fiatalnak, saját gyermekeimnek is.
Hiszel a számmisztikában?
Mire gondolsz?
2000-ben Sydneyben az olimpián bronzérem, 2002-ben Lahtiban világbajnoki aranyérem, 2004-ben az athéni olimpián szintén aranyérem.
Akkor én még ezt megfejelem, jó? 1998-ban világbajnoki aranyérem, 2000-ben Sydneyben valóban olimpiai bronzérem, majd rá 2 évre világbajnoki aranyérem, sőt kvóta Athénra, ahol aztán tényleg olimpiai aranyérem.
Az embernek feltűnik, hogy ezek szerint neked a páros évek a sikeres évek.
Vegyük úgy, hogy igen. Eddig így működött, tényleg 2 évente hoztam az eredményeket. De tavaly például bronzérmes voltam a világbajnokságon, azt azonban senki nem jegyzi. Pedig nekem fontos ez is, hiszen egy világbajnokságon 60 emberből harmadik helyet elérni számomra csodálatos dolog, hiszen ez is egy munka beteljesülése. Meg aztán én egy kicsit babonás vagyok, és még szeretnék ebben a sportban pár szép eredményt elérni, ha lehet, nemcsak kétévente.
Ha belegondolok, hogy 4 évente vannak az olimpiai játékok, és így minden második páros évre esik egy, akkor nem is olyan rossz ez az algoritmus. De beszéljünk a friss élményről, az athéni olimpiáról. Mikor megérkeztél Athénba, minden rendben volt? Nem voltak olyan ügyek, mint Sydneyben, hogy például eltűnt a puskád?
Képzeld el, most minden rendben volt. Egyszerűen vártam, hogy biztos lesz majd olyan, hogy a puska ott marad, vagy a csomagom elmarad, vagy valami közbejön, mert az utóbbi utazásokkor tényleg mindig beütött valami a megérkezés során. Mindig kiderült, hogy ez nincs, meg az nincs, de hála istennek, most minden stimmelt. Valószínű, ez annak is köszönhető, hogy a görögök fantasztikusan megszervezték a dolgokat. Sydneyben a csomagok megérkezése, az akkreditáció, a fotózás, a lőtérre kiszállítás, a fegyverek kicsomagolása és kivitele majd nyolc órát vett igénybe. De most semmi olyan gondunk nem volt, ami több órára nyúlt volna. Megérkeztünk, a csomagokat felraktuk, azokat ott mindjárt berakták egy páncélládába, és vitték is a lőtérre. Semmi olyan probléma nem volt a fegyverrel, ami bármiféle bosszúságot vagy fáradságot okozott volna.
Ezt jó hallani, mert az olimpia előtt volt olyan félelem, hogy önmagában is veszélyhelyzetet rejthet magában az a tény, hogy mediterrán nép rendez olimpiát. Hiszen az ő mentalitásukba bőven belefér egy kis csúszás, egy kis lazaság, egy kis szervezetlenség. Erről milyen tapasztalatod van?
Ami a fegyver és a lőszer szállítását illeti, tényleg abszolút odafigyelve, biztonságosan szállították, semmiféle lazaságot nem véltem felfedezni. Jó volt látni és érezni, hogy nyugodt lehetek afelől, hogy a fegyverem és a lőszerem jó kezekben van. Mielőtt bementünk a faluba, rendben átvilágították a csomagjainkat, minket átnéztek, majdnem meg is motoztak, de ez így van rendjén. Viszont - mi tagadás - voltak lazaságok is. Mikor az aranyérmet megnyertem, véletlenül belekerült egy doboz lőszer a táskámba. Ez úgy történt, hogy mikor lelőttem a versenyt, akkor az orvosunk kezében volt egy doboz lőszer, hogy ha netalán "KO"-znom kell, akkor a lőtérre befelé menet mindjárt oda tudja nyújtani azt. Mivel erre nem volt szükség, ezért amikor engem éppen a doppingvizsgálatra vittek, ő utánam kiabált, hogy "Dia, beteszem a táskádba a lőszert." Mondtam, hogy "jól van doki" és én ezzel a kérdéssel a továbbiakban nem is foglalkoztam. Csakhogy ő a sporttáskára gondolt, én meg a lőszeres táskára. Majd mikor már eljöttünk a lőtérről és bementünk a faluba, mutattam nagy büszkén az érmemet a beengedő embernek, tudniillik az akkreditálás ilyenkor egy éremmel is megtörténhet. Nagyon el voltak bűvölve - gondolom, kevés aranyéremmel vonultak át azon a kapun -, és nem is figyelték, hogy a táskámban ott van a lőszer, amiről persze én magam sem tudtam. Amikor bejöttem a szobába, és elkezdtem kibontani a táskám, akkor vettem észre, hogy 25 darab 12-es kaliberű sörétes lőszer bent van a faluban. Itt tehát azért volt egy kis lazaság, el lehetett vonni a figyelmüket. De ez csak egy példa, többet nem is tudok.
Nektek olimpikonoknak volt kapcsolatotok az athéni emberekkel, a helybéliekkel?
Közvetlen kapcsolatunk nem volt. Mikor márciusban kint voltunk az előolimpián, és Athén belvárosában laktunk, akkor mindent megnéztünk. A kint töltött 10 napból csak 3 nap volt az edzés és verseny, a többit városnézéssel töltöttük. Felmentünk az Akropoliszra, múzeumokat látogattunk, bejártuk a várost. Most nem is nagyon próbálkoztunk a kimenetellel attól félve, hogy esetleg a biztonsági intézkedések szigorúak lesznek. Ezt egyébként szerintem itthon kicsit eltúlozták. Így az athéni lakossággal nem nagyon volt közvetlen kapcsolatunk. Csak egyszer mentem most ki a faluból ajándékvásárlásra. Ha megláttak és megismertek - mert láttak a tévében, vagy csak látták az akkreditációs kártyát, hogy mi sportolók vagyunk - , akkor odaintegettek, mosolyogtak és nagyon kedvesen fogadtak, de ez tényleg csak ilyen rövid távú kapcsolat volt.
Görögország számára - érthető módon - nemzeti ügy volt az athéni olimpia. Érzékeltétek ti is, hogy nagyon fontos a görög emberek számára, hogy ez tényleg emberléptékű és nagyon sikeres olimpia legyen?
Azt gondolom, hogy pontosan ennek szellemében csinálták meg ezt az olimpiát. Büszkék arra, hogy ez most náluk történhetett meg, és tényleg mindent elkövettek a siker érdekében. Ahogy tele voltak a lelátók, ahogy ez a csodálatos esemény zajlott a faluban, a lőtereken és a többi helyszíneken, ők tényleg büszkék lehetnek arra, hogy ezt az olimpiát így megrendezték.
Augusztus 19-e volt az ominózus nap. Előtte éjszaka tudtál aludni?
Tudtam.
Téged nem zavartak éjszaka?
Engem nem zavartak éjszaka. Most az öttusás Gáborra gondolsz? (Balogh Gábor - a szerk.)
Igen. Őt úgy tudom, felébresztették egy "kis" doppingvizsgáltra.
Nemrég hallottam, hogy állítólag felébresztették őt. Engem hála istennek nem zavartak, de ha fel is keltettek volna, nem ért volna meglepetésként, mert egy óráig nem nagyon tudtam aludni. Ha addig zavarnak, akkor épp ébren találnak.
Gondolom reggel, amolyan félig átaludt éjszaka után, felébredtél és kimentél a fürdőszobába. Gondoltad azt, amikor a tükörbe néztél, hogy lehet, hogy este egy olimpiai aranyérem fog a nyakadban lógni?
Így, ahogy most te itt megfogalmaztad, nem fordult meg bennem. A vágyakozás, egy álom elérésének gondolata persze mindenképpen és folyamatosan jelen volt, de nem csak akkor reggel. Gondoltam rá, persze, hogy jó lenne, ha jól végződne nap, – boldogsággal - azaz bármilyen éremmel. Igazából reggel, mielőtt indul az ember és átgondolja a napját, hogy mi is fog történni és tudja, hogy milyen ellenfelek vannak az indulók között fogalmaztam meg finoman azt a vágyat, amit elérhetőnek gondoltam. Az elsődleges vágyam az volt, hogy az első hat közé kerüljek. Hiszen világbajnokok, Európa-bajnokok, világkupa győztesek, a világ legjobb 12 skeet lövője versenyzett ezen az olimpián. Mi tizenketten tehettük próbára magunkat, úgyhogy a hatba jutás olyan vágyálom volt, ami elérhetőbbnek tűnt, mint az, hogy érmet szerezzek. Igaz, a kinti edzések azt mutatták, hogy valami azért "készül", illetve ha a terheket - hogy itthon mit várnak tőlem - le tudom magamról venni, akkor lehet belőle még jobb is, mint az első hatba jutás.
Az itthoni elvárások említésével gondolom elsősorban arra gondolsz, amit a szakág, a sportvezetés elvárt tőled, de én tovább mennék egy kicsit. Magyarországon egy olimpia előtt minden szurkoló kiszámolja, hogy hány aranyérmünk lesz. Vannak ugye először is a hagyományos sikersportágak, mint a kajak-kenu, a vívás, az öttusa, az úszás és a vízilabda. Kezdődik a számolósdi, majd mikor úgy érezzük, hogy ez még mindig kevés, akkor jönnek a titkos esélyesek.
Én elég sok emberrel beszéltem, akik a te nevedet is említették, hogy "jaj, de jó lenne, ha a Dia hozna egy érmet!" Mert hiszen mégiscsak világbajnok vagy, olyan sikeres magyar skeet lövő, aki folyamatosan bizonyítja azt, hogy a világ legjobbjai között van. Hátha aznap pont neked jön ki úgy a lépés. Nem tudom, te érzékelted-e azt, hogy a magyar közvélemény is számol veled úgy, mint akár a legfényesebb éremre is esélyes sportolóval?
Ez érdekes. Ugyanis a médiában megjelent táblázat alapján, hogy kitől mit várnak, hány százalék esélyt adnak az illető sportolónak szakáganként, sportáganként, bizony 10 %-ról indultam. Ez eleve nem olyan nagy százalék egy többszörös világbajnok és olimpiai bronzérmestől elvárhatóan. Gondoltam, hogy ez olyan szempontból jó is, hogy kicsit lelkileg nyugtat, de egy kicsit ösztönöz is. Aztán amikor kaptam a hírt, hogy 8 %, aztán 4 %, majd 2 %-ra leesett az esélyességem, hát az egy kicsit már kezdett bosszantani. De ez csak vicc a részemről! Valójában nem bosszankodtam, ez mind inkább arra inspirált, hogy csak azért is megmutatom! Persze nem ettől lőttem én aranyérmet, ez most csak egy kis fricska az orruk alá. Nem is érdekes, nem is fontos.
A közvetlen környezettől viszont, a barátoktól, az ismerősöktől, a hétköznapi emberektől valóban kaptam olyan kijelentéseket, jelzéseket, hogy jó eredményt várnak tőlem. De bizony, volt olyan is az utazás előtt egy hónappal, amikor már egy kicsit besokalltam, mert nem túl kedves ismerősöktől azt kaptam, hogy éremmel haza se merjek jönni, mert tőlem csak aranyérmet várnak.
Nagyon nyomasztó volt, mert már csak pár hét és nap volt hátra. Ráadásul éppen nem voltam jó formában, nem jól edzettem. S ilyenkor érzed, hogy bár már nagyon ott vagy, még sem megy jól. Előtte két hónappal voltam 16. az Európa-bajnokságon. Ezek az elvárások kezdtek nyomasztóvá válni, és egy picit kiborultam. Természetesen nem úgy, hogy idegösszeomlást vagy hasonlókat kaptam volna, hanem kicsit tényleg besokalltam. Ekkor úgy döntöttem, hogy ki fogom zárni az előbb említett dolgokat. Kikapcsoltam a mobiltelefonomat, és úgy mentem edzésre, hogy senki nem tudott arról, hogy mikor megyek, tehát még csak meglepni sem tudtak. Az otthoni telefonomat csak a gyermekem, családom, illetve a párom vette fel, s ha olyan valaki hívott, azt mindjárt jelezték, illetve visszahívtam az illetőt a mobilról. Sajnos muszáj voltam így tenni, mert ahogy közeledett az olimpia, úgy kaptam egyre többször ezeket a terhes nyilatkozatokat. Nem is gondolták, hogy ezzel milyen rosszat tesznek nekem, még ha jóindulatból is tették ezeket a megjegyzéseket.
Aztán az utazás előtt két héttel két különböző embertől kaptam azt a mondatot, hogy: "Dia! Nagyon szeretünk. Te bajnokként mész ki, és bármi legyen kint az olimpián, bajnokként várunk vissza." Ez a mondat engem nagyon szépen helyrerakott. Rájöttem, hogy az a fontos, hogy vannak emberek, akik tényleg úgy gondolják, hogy én már tettem le valamit az asztalra, tehát ha én nem jól szerepelek, az nem attól van, hogy nem készültem fel jól, vagy berezeltem és belebénultam. Hiszen bizonyítottam már nem egy világversenyen, hogy ha kell, akkor oda tudom magamat tenni, ha jó formában vagyok. Ez lelkileg, mentálisan is helyre tett engem, mert fizikálisan jó voltam, szakmailag is kezdtem rendben lenni, úgyhogy tényleg már csak mentálisan kellett helyrejönnöm. Hála istennek ez is időben jött, mint ahogy a fogaskerekek egymásba illeszkednek.
Erre mondják, hogy profizmus. A legjobb értelemben gondolok erre a kifejezésre. Amikor elkezdődik maga a verseny és 12 világelső van ott a "küzdőtéren", akkor egymás szemébe néztek?
Persze! De ezt nem úgy kell elképzelni, mint a tigris az idomárral, vagy a gladiátorok egymással szemben, hiszen nagyon tiszteletteljes, kedves, sporttársi barátság van közöttünk. Egymás szakmai tudását és sportmúltját maximálisan becsben tartjuk, tiszteljük. Vannak olyan sportoló hölgyek, például Zemfira Meftakhetdinova, akit én különösen nagyon kedvelek, úgy is mondhatnám, hogy sporttársi barátnő.
Ő, aki nyert Sydneyben?
Igen, Sydneyben nyert, most bronzérmes lett. És nagyon kedves volt velem, amikor felálltam a dobogóra. Mert akkor mutatta, mondta, hogy most helyet cseréltünk.
Ez látszott.
Nagyon örült nekem, talán pont úgy, ahogy én is Sydneyben neki, amikor aranyérmes volt. Általában egymással szemben semmi irigység nincsen. Hogy ne gratuláljunk egymásnak, az egyszerűen elképzelhetetlen. Ha más nyert volna, ugyanúgy én is örömmel gratulálok neki.
Még talán segítitek, inspiráljátok is egymást ezzel a légkörrel, nem?
Hát ez azért a versenyen, a sorozaton belül megváltozik. Én arról beszéltem, amikor épp pihenünk, vagy nem a lőállásban állunk, akkor ezek a kedves, mosolygós, baráti, sporttársi viszonyok valóban megvannak. De amikor a lőállásban vagyunk, ott egymás ellen, illetve saját magunk ellen küzdünk, magunkkal szemben versenyzünk és önmagunkat próbáljuk legyőzni. Ott nincs ilyen szemezgetés, baráti mosoly. Ott kőkemény harcok folynak.
Az első kör, az első 75 úgy kezdődött, hogy rontottál. Először kettőt, aztán egyet. Ezt hogy élted meg?
Az első sorozat 25 lövésének első felében már valóban két hibám volt. Viszont ez nagyon érdekes, mert ez a két hiba két technikai hiba folytán következett be. Már az elsőnél tudtam, hogy mit csináltam rosszul, de igazán nem tudtam korrigálni, úgyhogy a következő lőállásra ugyanazt a bakit elkövettem. Hogy lelkileg vissza tudtam állni, ahhoz nagyban segített, hogy a háttérben a magyar szurkolók minden lőállásomkor amikor találtam nagy ovációban törtek ki. Az első hibámnál egy picit leült a hangulat, de csak egy pillanatra. Annyi volt, hogy "hmm…", olyan sajnálkozó mordulás. De a következő lőállásban, amikor hibáztam, nem az volt, hogy most aztán kész, már lemondanak rólam. Ellenkezőleg! "Szeretünk, Dia! Hajrá, Dia!" - ezt kiabálták be, és ez egy olyan fantasztikus érzés volt, hogy libabőröztem tőle. Hiszen ezek az emberek értem szurkoltak, bíztak bennem, úgyhogy mindent el kellett követnem annak érdekében, hogy a következőkben jól sikerüljön a sorozat. Olyan doppingot kaptam tőlük ezáltal, hogy utána abban a sorozatban már nem is hibáztam. Aztán jött a következő sorozat, ahol nem technikai hibám volt, hanem a szél egy kicsit jobban levitte a korongot, és nem mentem kellő ütemben utána. Ez akár lehet technikai hiba is, de ez mindenkinél előfordul, amikor hirtelen jön a szél. Tehát ott már csak egyet hibáztam, és élmény volt azt érezni, hogy a nézők minden lőállásból kijövetkor üvöltenek, és nekem szurkolnak, hogy "Dia! Dia! Hungária!" Hát ez valami csodálatos volt!
Igen, ez egy új szlogen lett. Képzeld, a rádióriporter is így buzdított az élő közvetítéskor.
A harmadik sorozat versenyében, az utolsó 25 lövésben már nem is hibáztam. Azt tudtam, hogy nagyon jót kell lőnöm ebben az utolsó sorozatban, mert rettenetesen szorosan állhatunk. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy én első helyen állok majd a fináléban.
De így történt! Te voltál az első egy-egy koronggal.
Én 72-vel, majd 71-gyel 70-nel következtek utánam.
Sydney után említetted, hogy mikor bementek a döntőbe, akkor akár teher is lehet az, hogy valaki első helyről kezdi a döntőt, mert ő innen igazából már csak ronthat. Ott nem is elsőként kerültél tovább. Most viszont első voltál!
Érdekes, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez teher. Amikor én kijöttem az alapverseny utolsó sorozatából 25-tel, akkor bementünk a pihenőhelyre az orvossal, a csapattársnőmmel, a szövetségi edzőnővel, Vasvári Erzsivel, és én nem azt kiabáltam, hogy elsőként vagyok a fináléban - holott akkor már tudtam, mert tájékoztattak róla -, hanem azt, hogy bent vagyok a fináléban! Engem ez olyan megnyugvással töltött el, hogy végül nem is nagyon morfondíroztam rajta, hogy "úr isten, az első helyen vagyok".
Persze azért tudatosodott bennem, "hát hülye azért nem vagyok", de a lényeg, hogy a hatban vagyok. Ráadásul úgy első, hogy nem azonos eredménnyel, hanem egy-egy koronggal vezetve is, ez viszont még direkt doppingolt és motivált. Innentől bármi lehet!
Kimentem a lőtérre, és megláttam azt a rettenetesen nagy magyar szurkolótábort. A fináléra még sokan ki is buszoztak, úgyhogy még nagyobb csapat várt kint. Amikor szembesültem ezzel a rengeteg emberrel, - szemben álltam velük - amikor felsorakoztunk, majd egyesével bemondták, hogy ki hányadik helyen áll és milyen eredménnyel, és hogy első Diana Igaly - óriási ováció tört ki! Mosolyogva integettem fel nekik, felszabadultan mosolyogva. Ez valóságos boldogság volt, és így én nem félve, hanem már alig várva azt mentem a döntőbe, hogy lőhessek már. Ráadásul imádok is erre a színes korongra lőni, mert mikor eltalálod, az látványos, és ez még külön motiválja is az embert.
Akkor minden adott volt ahhoz, hogy jó eredmény születhessen, és te éltél is a nem mindennapi lehetőséggel. Olyan elszántság és magabiztosság sugárzott rólad, hogy ott abban a pillanatban elképzelhetetlen volt, hogy ne te legyél az olimpiai bajnok. Nem rontottál és látszott rajtad, hogy ez itt most megvan. Valami csoda volt érzékelni azt az atmoszférát, ami körbevett téged, hallani a hangod, ahogy kérted mindig a korongokat, látni azt az emberi méltóságot, ahogy sorra "levadásztad" őket.
Ez mind egyfajta bátorságot adott nekem Ezt a szót kell használjam - egyszerűen bátornak, merésznek éreztem magam a lőállásban. Nem volt olyan félsz bennem, hogy "jaj, hogyha elhibázom, jaj, hogyha nem jól tudom felvenni a puskát", hanem bátran lőttem. Tényleg azt mondom, hogy ha ez a kellő bátorság megvan az emberben, akkor ez a minden! Ha technikailag rendben vagy, idegileg rendben vagy, akkor ez működik.
Akkor ezek szerint érezted, hogy Te most olimpiai bajnok leszel? Vagy azért ehhez kellett az a bizonyos pont, amikor már matematikailag is egyértelművé vált a dolog?
Nem éreztem azt, hogy olimpiai bajnok vagyok, mert nem foglalkoztam vele. Nem akartam, hogy a gondolataimat rossz irányba vigye. Esetleg, hogy én úgy érzem, hogy az leszek, és aztán óriási csalódás érjen. Én azt szerettem volna, hogy a maximumot nyújtsam. Iszonyatosan odafigyeltem, hogy kihozzak magamból mindent, ami csak létezik, és koncentráltam.
Ezek szerint te akkor lettél olimpiai bajnok, amikor olimpiai bajnok lettél.
Igen, én akkor lettem olimpiai bajnok, amikor vége lett, amikor lelőttem az utolsó két lövésemet is. Bár a fináléban az utolsó előtt lőállásba már bekiabálták az eredményt, én is tisztában voltam vele, hogy 4 koronggal vezettem a második helyezett előtt, tehát eléggé elhúztam. De én azt vallom, hogy csak akkor vagyok olimpiai bajnok, amikor a végét lelőttem. És én úgy is viselkedtem.
Amikor bekiabálták, hogy "Dia! Olimpiai bajnok vagy!" - állítólag még olyat is bekiabáltak, hogy "tedd le a puskát, nem kell tovább lőnöd", és hasonlókat, de én ezeket nem hallottam - akkor bizony gombóc lett a torkomban, összeszorult a szívem, és picit a sírás környékezett. De ez is csak egy pillanatig, mert még az én utolsó két lövésemig volt 3 perc amíg előttem és még lőttek a többiek. Én voltam a legeslegutolsó lövő. Kellett, hogy ezeket én akkor feldolgozzam, helyre tegyem magamban, és újra vissza tudjak zökkenni abba a versenylégkörbe, koncentrációba, ahogy végiglőttem az egész versenyt. Szerettem volna szépen befejezni, nem hibázni.
Hát elég jól helyre tetted magad!
Hála istennek, nem hibáztam. Huszonötből huszonöttel fejeztem be, ez a hab a tortán.
Csodálatos eredmény, ennél szebbet nem lehet kívánni. Igaly Diána olimpiai bajnok! Ezt kiabáltuk bele a világba, hogy mindenki megtudja, hogy sikerült, hogy megvan! Milyen érzés volt?
Hát, csodálatos érzés. Ezt szavakba nem lehet önteni, amikor legszívesebben bukfencet vetnél, és én vetettem is. Igen, utoljára gyerekkoromban és most újra. Legszívesebben tényleg őrjöngenél, üvöltöznél és nem is tudom, de úgy szabadjára engednéd az érzéseidet. Amennyire csak engedte a környezetem - ismerve az én habitusomat -, annyira ki is engedtem magamból az érzelmeket. Volt ott minden, ahogy említettem: bukfencezés és toporzékolás és egy kis pityergés is, de hát nevetés is és mosolygás is. Meg az, hogy a szurkolók, lejöttek és próbáltak a közelembe jutni, de nem tudtak. Próbáltam volna őket is magamhoz ölelni, de nem lehetett. Később kimentem ám hozzájuk a szurkolók táborába, a tengerpartra, és megköszöntem személyesen. Nagy élmény volt!
Hogy? Megjelent az olimpiai bajnok a magyar szurkolók között?
Ó, nagyon boldogok voltak. Úgy őrjöngtek, föltettek egy asztalra, hogy magasabb legyek és mindenki láthasson és ott tapsoltak. Sírtak, nevettek, tapsoltak.
Ezek azt hiszem olyan fantasztikus dolgok, amelyek csak kivételes emberek kivételes életében történnek meg.
Nagyon, nagyon jó érzés! És azóta is folyamatos szeretetet kapok úton, útfélen.
Kedves Dia! Azt mondd meg nekem, hogy milyen érzés ott állni a dobogó legtetején, és hallgatni a Magyar Himnuszt? Minden látszott rajtad, mégis fontos, hogy elmondd a csodát, amit nyilván szavakkal nehezen lehet kifejezni.
Akkor írd le légy szíves azt, hogy csodálatos. Lehet, hogy közhely, de egyszerűen ez tényleg így van, hogy csodálatos. Szinte lepörög az emberben az a sok-sok munka, kudarc, sírás és gyötrelem. Hogy még három héttel a kiutazás előtt Olaszországban sírtam és zokogtam, mert nem ment jól a lövészet, és csak szenvedtem és próbálkoztam, de nem és nem. Pedig a párom is, az edzőm is ott voltak és vigasztaltak. Aztán újra nekiveselkedtem, és csináltam tovább. Hogy az ember hányszor bukik el és áll talpra. Ezek mind lepörögnek ilyenkor az ember fejében, mint egy film.
Nézed a zászlót, énekeled a Himnuszt.
Így van. Él az a gondolat, hogy apuval mennyit dolgoztunk, hogy apu már nincs, most nem lehet itt, pedig biztos, hogy boldog lenne. Ez az, amit elmondani nem lehet, mert ez egy rövid pillanat, de iszonyú sok mindenről szól.
Négy éve azt mondtad, hogy az olimpián egyszer csak érezted azt, hogy édesapád, aki neked addig a legtöbbet jelentette, mintha fogná a válladat a kezével, és érezted, hogy ott van és veled együtt akarja, hogy eltaláld a korongokat. Akkor az valami csoda volt. Most is eljött ez a csoda?
Így, ilyen formán most nem. Viszont most már versenyről versenyre érzem azt, hogy föntről figyel. Sajnos idő közben a nagymamámat is elveszítettem, aki velem lakott és akit imádtam. Ő is olyan ember volt az életemben, akit nagyon nehéz volt elengednem. Elvesztettem abban az évben a szeretett nagynénémet is, aki a nagymamám lánya, apunak a húga volt. És ugyanabban az évben a keresztpapámat is, úgyhogy három szerettemet veszítettem el egy év alatt. De úgy éreztem, hogy apuval együtt ők is föntről figyelnek. Kell, hogy az ember valamibe kapaszkodjon! Apu mindig a fejemben van, a nagymamám mindig a gondolataimban van, a szívemben, a lelkemben. Valóban nagyon akartam, hogy föntről nézzenek, és hittem azt, hogy ott vannak és rám mosolyognak.
Hát, akkor nagyot mosolyoghattak, mert végül is a legfényesebb lett az az érem.
Igen, végigmosolyogták a versenyemet.
A fiad hogyan fogadta az olimpiai aranyérmet?
Érdekes volt, mert a versenyt követően mindjárt a fiammal beszéltem. Lejöttem és a kezembe nyomtak egy telefont, amiben a fiam hangját hallhattam és beszélhettem vele. Ahogy aztán utólag elmesélte, igazán fel sem tudta fogni ezt akkor.
Biztos nagyon büszke rád. Én úgy gondolom, hogy mindenki nagyon büszke lehet rád.
Az én számomra egy olimpiai érem - főleg egy aranyérem - olyan csúcs, ami az emberi teljesítőképesség maximumát szimbolizálja. Mint minden maximumhoz, ehhez is kell valami plusz, ami miatt akkor, ott, abban a pillanatban te lehettél a legjobb. Nekem az az érzésem, hogy ma annak, aki a csúcsra jut az élsportban, nem elég csak a tehetség. Emellett nem elég az a fantasztikusan sok munka, amit bele kell - szó szerint - ölni a sportba a siker reményében. De nem elég az a kőkemény hit sem, ami átsegít a "nehéz napokon", sőt még a jó eredmény eléréséhez mindig is szükséges szerencse megléte sem elég hozzá. Tudom, hogy ezek együttes megléte esetén is kell még valami plusz ahhoz, hogy valaki megnyerhesse a versenyt. Én azt vettem észre (és most nem akarom a többi sportolót megsérteni), hogy nálad, Nagy Timinél, Vörös Zsuzsánál, és mindenkinél, aki egyéniben aranyat nyert - de említhetném a férfi vízilabdacsapatot is - az átlagosnál nagyobb intelligencia is jelen van, ami szerintem ma nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a csúcsra juthasson az ember. Magyarul, tudni kell okosan, ésszel élni a talentummal, az eséllyel, az esélyességgel.
Ez most kérdés?
Igen az. Jól látom én ezt?
Akkor én azt mondom, hogy igen, jól látod. De ennek azért még ezeken kívül is nagyon sok összetevője van, és nemcsak az, amiket itt felsoroltál. Maradjunk annyiban, hogy az intelligencia valóban az egyik, ez is egy a sok közül, ami segíthet egy élsportolónak a csúcs eléréséhez, mondjuk egy olimpiai aranyéremhez.
Hadd fogalmazzam kicsit másképp. Agyilag is tehetségesebbnek kell lennie annak a sportolónak, aki olimpiai aranyat akar nyerni?
Hát, nagyon tisztán kell gondolkodni, nagyon reálisan kell gondolkodni, és valóban okosan kell gondolkodni. Csakhogy mit nevezünk okos gondolkodásnak? Azt az utat, ami elvisz az arany felé? És mi ez az út? Képesnek lenni arra, hogy kizárd a negatív dolgokat, hogy átgondold a saját helyzetedet, tudni jól választani? Ezt nevezzük okosságnak?
Szerintem ez is egyértelműen okosság. Hiszen, ha rossz döntést hozol, akkor nagy esély van arra, hogy akár egy máskor jelentéktelennek tűnő apróság miatt, most nem lesz meg az arany. Aprócska dolgon is el lehet bukni, aminek az a vége, hogy nem tudtál élni az eséllyel. Athénban az utolsó körbe elsőként kerültél be és élni tudtál ezzel az eséllyel. Natasa (Janics Natasa – a szerk.) is élni tudott, látszott rajta, hogy tudja, hogy ő a világ legjobbja. Nagy Timinél is egyértelmű volt, hogy aznap ő volt a világon a legjobb vívó. Ez nem szerencse, ez nem a sors akarata, hanem egyértelműen az emberi ész, a tudás diadala.
Igen, erre nem tudok mit mondani, csak azt, hogy így van.
Más ember lették azóta, hogy megnyerted az olimpiai aranyat?
Hát boldogabb, sokkal boldogabb. Konkrétan mire gondolsz?
Arra, hogy Te hogy érzed: változott-e benned valami? A hited, a szellemiséged, a habitusod nyilván nem változott. Aki ismer téged, az tudja, hogy egy aranyos, nagyon kommunikatív ember vagy, ezután sem fogsz "nagy arccal" járni. De én nem ilyen változásokra gondolok, hanem arra, hogy belül érzel-e valami változást?
Annyiban változott az életem, hogy 24 éve lövök. Voltak rosszabb és jobb eredményeim az életben. Mióta tudom, hogy olimpiai szám vagyunk, nekem is - mint minden versenysportolónak - az volt a vágyam, az álmom, hogy egyszer olimpián aranyérmes legyek. De mindig úgy éreztem, hogy lehet, hogy az aranyérem elérhetetlen álom marad. A Sydney-i bronzéremmel jött egy olyan érzés, hogy ez a vágy, ez az álom beteljesült azzal, hogy bronzérmes lettem. De nem hittem magamban annyira, hogy azt az aranyérmet, azt az álom-aranyérmet is meg tudom szerezni.
Most annyiban változtam, hogy fantasztikusnak érzem azt, hogy egyszer csak valóra vált ez az álom. Ezek szerint lehet hinni az álmokban akkor, ha ezért az ember tesz is valamit. Tehát hiszem azt, hogy ha teszünk érte, elébe megyünk, és még szerencse is párosul mellé, akkor megtörténhet az, amire csak álmunkban gondolunk. Én most úgy érzem, hogy az én álmom valóra vált és ezért elégedettséget érzek.
Ez persze nem azt jelenti, hogy én ezek aztán a babérokon fogok ülni és kész, ennyi, befejeztem. Inkább arra ösztökél és sarkall, hogy a továbbiakban is ugyanúgy dolgozzak és tegyem a dolgomat, mint az aranyérem előtt. Hiszen amit szeretek, azt úgy tegyem és úgy csináljam továbbra is, mint eddig. Nem biztos, hogy még egy aranyéremmel - bár azon leszek, hogy igen -, de mindenképpen elégedetten élhessek tovább. És ha befejezem egyszer, akkor ez az elégedettség maradjon meg bennem. Mindenféle érmet, amit csak ebben a sportban el lehet érni, én már megszereztem. Ha majd befejezem, nem biztos, hogy aranyéremmel fogom befejezni. De fontos, hogy mindig szépen gondoljak vissza, hogy mindent megtettem a sportéletem során, hogy ez jó érzéssel töltsön el még 100 éves koromban is. Mért ne élhetnék száz éves koromig? De hát mindegy, amíg élek, ez a lényeg.
Amiket mondtál, fontos dolgok. Dia! Ha jól értem, akkor arra is választ kaptam, amit már sokan kérdeztek tőled, hogy folytatod? Ugye, folytatod?!
Igen, igen, szeretném folytatni. Ebből a sportból én nem tudok kijönni, és nem tudok olyat tenni, ahogy mondják, hogy végleg szögre akasztom a kalapomat, és hátat fordítok a sportnak. Ez lehetetlen, hiszen én kicsi korom óta a lőtéren forgolódom, ott élek, és imádom ezt a sportot. Mint említettem, én ezért a sportért élek és halok. Majd akkor lesz ennek a sportnak a vége, amikor meghalok. Az más kérdés, hogy mi lesz a versenysporttal. Én a versenysportot sem szeretném még abbahagyni, szánok magamnak még egy olimpiát.
Talán mondhatni, hogy magad is nagyon büszke lehetsz az életedre, hogy ilyen öntudatosan és ilyen sikeresen tudod élni. Ez még akkor is így van, amikor tudom, hogy vannak olyan pillanatok, amikor sírva jössz ki a lőállásból.
Ez most úgy hangzik, mintha én mindig nagyon következetesen megtervezném az életemet.
Igen.
Hát? Én tervezném nem ennyire következetesen is. Azért így is érnek váratlan helyzetek, szó se róla, de van a családom, a családom mellett a sport, és vannak olyan helyzetek, mint mondjuk az olimpia éve, amikor a sport kerül előtérbe és aztán megint jön a család. Ha ezt tervezett életvitelnek lehet mondani, akkor legyen.
A közértben voltál már? Úgy emlékszem négy éve itt történt egy nagy meglepetés.
Igen, voltam már a közértben, és ugyanolyan csodálatosan fogadtak, mint négy évvel ezelőtt. Köszönöm nekik!
Tény és való, hogy népszerű hölgy lettél. Jó dolog ez a népszerűség? Vágytál erre?
A népszerűség nagyon jó dolog, mert ismerősök, ismeretlenek szeretete nyilvánul meg felém, és gondolom, erre mindenki vágyik, mert én nagyon. Úgy érzem, az aranyérmem sokak szívét megdobogtatta.
Az, hogy valaki egy aranyérmet megnyer az olimpián, igazán akkor még nem is tudja felfogni. Nem is lehet belegondolni, hogy mi vár rá ezután, mik lesznek a siker járulékos dolgai az emberi szereteten és a népszerűségen kívül. Hogy konkrétumot említsek, az a sok-sok ember, aki engem várt kint a reptéren. Kis tűzijáték volt, virágból csináltak koronát a fejemre, és rengeteg mackót kaptam - mert imádom a mackókat - és sok-sok virágot, egy egész kocsi csak virággal volt teli. Azóta is folyamatos a rengeteg telefonhívás, sms. Az a szeretet, ami most engem fogad és övez, az csodálatos érzés.
Szomorú, de szerintem sajnos ma egy majdnem értékrendjét vesztett világban élünk. Munka és tehetség nélkül lehet valakiből "sztár" ahelyett, hogy például egy olimpiai bajnok legyen olyan fényben, dicsőségben és nem utolsó sorban megbecsülésben feltüntetve, mint egy igazi sztár.
Ez a sztár szó olyan elcsépelt és elfajzott szó lett mára.
Mert rossz helyen használják.
Inkább maradjunk annyiban, hogy én nem érzem magam sztárnak, én sportoló vagyok, aki dolgozott, elvégezte azt a munkát, amit kiszabott magának, és beteljesült a vágya, amiről mindig is álmodott. Ezzel én nem vagyok sztár. Úgy érzem, hogy ezért nagyon sokat dolgoztam, és boldog lehetek, hogy a legfényesebb dolgot megkaptam az életben. De ugyanúgy más területen - nem kell, hogy sportban - ha valaki vágyik valamire és eléri, attól ő még nem sztár. Az, hogy a sztár szó ilyen csúnyán elcsépelődött, nem a mi hibánk.
Rendben, ne tartsd magad sztárnak, viszont tudnod kell, hogy példakép lettél, aminek én személy szerint is nagyon örülök!
Én is nagyon örülök, ha példakép vagyok.
Köszönöm az interjút!
Én is nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, és ezúton is szeretném megköszönni a törökbálinti embereknek is ezt a fantasztikus szurkolást értem, és azt a csodálatos szeretetet, amit nap mint nap érzékelek Törökbálint utcáin, a boltokban, és mindenhol.